neszlár sándor

„Aztán egyre inkább megszédített a fehér tágasság. Az első félórában nem is nagyon figyeltem rá, hogy látok-e vadat. Tökéletesen kielégített a környezet meg a két cső gömbölyűsége a markomban. Úgy éreztem, ha ebből a bóklászásból visszatérek, minden másképp lesz azontúl: úgy fog belém ivódni ez a havas táj, mint a kegyelem.”

A három burgonyabogár

„Ez a legmélyebb kútakna a városban, az aljára kerengő lépcsősor vezet le. Egy ideig fönt ácsorogtam, a tamariszkusz-bokrokat néztem, időnként enyhe szél mozgatta meg őket. Kallódó jelenlét mindenütt. Aztán lebotorkáltam a meredek lépcsőkön. A hűvösség minden lépéssel följebb kúszott rajtam, végül egészen ellepett. A hegyi favágók mondják mifelénk, hogy minél világosabb az erdő, annál hidegebb. Lent a kútnál már végleges volt a sötét; a fény lehet ilyen végleges a láng belsejében. Ami ennyire fokozhatatlan, vajon különbözik is? Rabbi Abjatárnak való kérdés, hogy elrontsa… A sarumat odafönt hagytam, hogy ne csuszkoráljak, és mezítláb tapogattam ki a kútkávát. Hideg volt, de tőlem parázs is lehetett volna. Ha egyszer az ima tudna idáig elragadni, ebbe az egyformaságba!”

Saulus

Sinistra körzet

Ez a Szederkényi Ervin nevű irodalmi lapszerkesztő testi valójából is így nézett ki sokunkra. Barázdált arcán igen óvatos, részvétteli figyelmet viselt, és türelmetlenkedő, békétlenkedő, mindig tettre készen szúrós gúnyt a szemében, meg a szája körül. Részvétével a figyelmére bízottak kínjait figyelte, és az önsajnálat mulatságos játékait kísérte a gúnnyal. Megtehette. 

Ez volt a titka. És sokunk számára lényének e kettőssége lett az életteli csábítás. Nem holmi irodalmi adminisztrátor volt ő, hanem egy hol ingerlő, hol bosszantó, de mindig kétarcú igazság tudója. Talán nem is tudott semmi mást. Hol a nagyravágyásból táplálkozó önsajnálatot sértette halálra a gúnnyal, hol a részvétével enyhítette azt a természetes kínt, amely a cselekvést kísérő kételyből táplálkozik. Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva, önmagukat bízták a kezére. A gúny: távolság. Értéket csak távolságból lehet mérni. A figyelemnél pedig nincsen nagyobb csábítás. Verhettem fejemet a falba, mert megmért, és megint hagytam magam elcsábítani, mert figyelt.

Évkönyv

    
Ketten lépnek be ismét, úgy tippelsz, ma már ők lehetnek a huszadikak. Az orgona mögül figyeled őket, először az idősebb nő lép a szenteltvíztartóhoz, majd a hátsó sorok egyikébe ül le. Aztán egy fiatalabb férfi térdel le és vet keresztet. Beül a nő mellé. Némán nézik a templomodat.

A géped titokban, halkan dolgozik. Szeretnéd, ha jobban rájuk tudnál közelíteni, de nem erőlteted túl a dolgot, mert szerinted a valóság, azaz a látogatások rögzítése mindennél fontosabb.

Aztán csak nézed őket. Még mindig, szinte mozdulatlanul ülnek, közben az ujjaiddal némán eljátszol egy orgona futamot. 

Megrázod a fejed és elmosolyodsz, amikor meglátod, hogy mégis előkerül egy fényképezőgép, az anya kezdi lefotózni a templomot.

Teljes szöveg a Tisztatáj online oldalán.

Az atléta halála

„(...) még az állomásról jövet betértünk egy barakkszerű műhelybe, ahol sílécet is készítettek. A csupasz égőről permetként hullott le a megpörkölődött fűrészpor, amikor beléptünk. Néhány kucsmás férfit találtunk bent, akik forgácsba süppedt csizmában, éppen egy félig kész szánkót álltak körbe, mint egy karácsonyi ravatalt. A talpak orrzójáról még hiányzott a farkasfejdíszítés, ami fontos tradíció lehetett ezen a vidéken, de a vánkos, a korba, a rakoncák már nagyjában egymásba voltak eresztve. Azt hiszem, itt éreztem meg először, hogy sokkal messzebbre vetődtem el otthonról, mint ahogy számítottam rá.”

Mit lehet erre mondani? Ami gondolható, az lehetséges is. – Várjuk ki a végét.

És valóban, amikor a makkra csücskösen emelkedő előbőrjét a fiatalembernek vissza kívántam húzni, az nem volt lehető; mert odanőtt. Irodalomból Móricz novelláiról kellett beszélnem, ami flottul ment. Áj láv Móricz (trikófelirat). Ezt megmondtam a fiúnak, nyugtatásul, ki tudja, értette-e megbocsátható izgalmában… Ó igen: hogy az író errefelé mit csináljon, arra a válaszok, lám, mesésnél mesésebbek, ám nem okvetlenül születtek butaságból, sokkal inkább nyomorúságból, a helyzet nyomorúságából; ettől még a válasz olyan, amilyen, csak oka van. Épp ezt hívjuk nyomorúságnak. Az idők során a feladat lényegileg a Tisza szabályozásának s a nemzet fölvirágoztatásának szükségességében fogalmazódott meg. Márpedig rossz rég, ha a Tiszát nem a szakférfiak rendezik, a nemzetet meg… hát… azt magának a nemzetnek kell föl-fölvirágoztatnia tisztességes és rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával. Minden más eset ennél rosszabb. S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.

Részlet Esterházy Péter, Kis Magyar Pornográfia című szövegéből.

Az időről kell gondolkodni, nincs mese, a születésnap ilyen műfaj. A hatvan kellemetlen szám, nem elég elöl, nem elég hátul, aztán mégis sok. Nem tud nem eszembe jutni: elcserélném 60 éves Kántoromat Esterházymat két 30 évesre. Nem. Van nekem egy leánykám, gyönyörű, mint a Nap, akkora szeme van, mint a Szent Anna-tó, de nem ezt akarom mondani, hanem hogy csecsemő korában a Zamat nevet adtuk neki, merthogy az orvostudomány szerint későbben született, de miszerintünk nem későbben, hanem akkor kapta meg a zamatját (l. még kap fogni egy vajszínű árnyalatot). Zamat: ennyi, ebben lehet reménykedni, hogy idővel (az idővel) valamiféle zamatot kapunk (és nem mellékízt). A hatvanéves Kántor Lajos Esterházy Péter higgadtsággal, nyugalommal amúgy sem vádolható, akkor már inkább 3x20. Dolgozik magán, ez látszik. Nem szigorodik, de talán élesebb kérdéseket tesz föl. Mi fontos, mi nem. Miben érdemes alkut kötni, miben nem. 1x60. Hatvanévesen, még és már, nem érdemes hazudni. Ezért szeretjük ünnepelni őket. Vagy figyelmeztetnek, vagy példát adnak. Vagy és. Megjegyzem még, hirtelen érzelmes felhangokkal, hogy hatvan az éppen negyvenhét és tizenhárom összege, prímek.

A fenti szövegben, többek közt, szó szerinti vagy torzított formában Esterházy Péter-idézetek vannak.

Albert mellett a másik félisten Varga Zoltán volt (akinek a nem-isteni másik felét az európai focirajongó a hajdani berlini Hertha-bundabotrányból ismerheti). A Zoli. Albert volt az érettebb, a nagyobb, Varga a zseniálisabb, az új. Szemmel nem lehetett követni, amit csinált, hisz ha evvel a lábával cselez, a másikkal támaszkodik, akkor kell még egy harmadiknak is lenni stb. Megjelent például általa egy olyan lövésszerű passz, ami addig hiányzott a teremtésből. Ma szakmai közhely, még a hátvédek is tudják.

Varga 1968-ban a mexikói olimpián kint maradt. Az újságok azt írták, cserbenhagyta a csapatát, az országát. De én nem ezért fakadtam sírva a hódmezővásárhelyi laktanyaudvaron – épp az egyetem előtti katonaévemet töltve gyakoroltam, hogy miként mérjek megsemmisítő csapást az imperialistákra, ha azok megsemmisítő csapást mérnének ránk –, hanem a világot sirattam (azon belül persze főként magamat), nem, ilyen nincs, ez lehetetlen, a világ nem lehet olyan, hogy a Vargazoli (egy szó!) csak úgy elmegy belőle, a csalódás tárgya a világ volt, nem Varga, és amikor odalépett hozzám egy népi demokratikus őrnagy, hogy mit kaszinózok én itten, mért nem vagyok a századomnál, akkor akár egy szánalmas civil, elküldtem őt csöndesen a francba, pedig tudtam róla, hogy veszélyes vadállat, de valamiképp megérezte, hogy magasabb erők hatása alatt állok, és nem csinált botrányt, legyintett, aludja ki magát, katona, és otthagyott.

Ha dolgozom, gondolta (                  ), megnő bennem a szeretet. Egy röpke, gőgös és mafla pillanatig valóban úgy érezte, mintha ő a lélek mérnöke volna, hosszan integetett a távolodó taxi után, mely szolid, bús líraisággal tűnt el a leereszkedett ködben, rejtélyesen, mint a hatalmas tengeri hajók, honnét örökkön friss foxtrott szól, majd csizmája orrával a megkeményedett hórögöket rugdalva hazafelé indult, amikor, még félúton sem járva, neki is váratlanul, sírva fakadt. Egyenletesen, nyugodtan sírt, könnyei szinte előírásszerűen peregtek, ám hiába nevezte a könnyek apadását fokozatos megkönnyebbülésnek, az a rossz tömörség, amelyet magában érzett, riasztóan nem változott. Sőt: ez volt ő, a kitömött hattyú.

„Olyan féktelenül akart élni, hogy bármely percben sajnálkozás nélkül meghalhasson. S mégis – továbbra is szerényen élt nevelőszüleivel és nénjével. Ezért életének két oldala volt – egy világos és egy sötét. Egyszer az európai ruhák boltjában látott egy manökent, és elgondolkozott azon, hogy mennyire hasonlít ő is egy ilyen manökenre. De tudat alatti énje – a másik énje – már régen életre keltette ezt a hangulatot egyik elbeszélésében.”

Sokszor zavarta – többnyire az úgynevezett leírások esetében, így fittyed a száj, oly mélabú csillan a fülkarimán –, hogy úgy kellett gondolnia az emberekre: mint állatokra. Zavara nem volt őszinte.

Milyen kitalálhatók a gesztusaim, gondolta, miután az eltávozott vendég kávéscsészéjéből, finnyásság nélkül, kivette a kiskanalat. Ekkor esett az eső.

Lenézett fentről az utcácskára. Váratlanul csönd szakadt a városra. Nyúlánk fiú osont egy másik után, én szeretlek tégedet, hallik föl, mint egy ima (imácska) a szürke, poros, vékony ágak közt. Vérvörös Trabantok száguldanak halálos kétütemben.

1972. szeptember, az évszakhoz képest szokatlan meleg, P., a fény városa, de nekem a sötétségé, mert itt nyelt el végleg elvesztésed éjszakája, külvárosban, a P. d’O. közelében lakom, a metróállomástól pár percre, egy olcsó szállodában, a hatodik emeleten, ha lakásnak lehet nevezni, hogy egész nap, mint most is, ruhástul fekszem az ágyon, a mennyezetet bámulom, melyen semmi látnivaló nincsen, és igyekszem valami másra gondolni, P.-re, például, amely itt van köröttem, és arra, hogy P.-ben vagyok, hátha segít, de nem, szúr, vág, reszel, kapar, mint az idegen tárgyak alakja, színe, szaga, elhelyezése a szobában, vagy mint a levegő, amely mindentől függetlenül még mindig cserélődik bennem, olyan, mintha megnyúztak volna, felkelek, és elhatározom, hogy kimegyek a folyosóra, az utcára most gondolni sem merek, és megszólítok egy vendéget vagy egy takarítónőt, szóba elegyedem valakivel, valami ürüggyel, jó napot kívánok, megkérdem, hány óra vagy merre van ez meg ez az utca, mondok valamit, mindegy mit, akármit, csak mondok, de mégsem teszem, mert érzem, hamis volna, nem arról beszélnék, amiről kellene, és főleg nem azzal, akivel kellene, ha egyáltalán van még értelme a beszédnek, és az is lehet, hogy rosszul játszanám szerepemet, elárulnám magam és felsülnék, a mosdókagylóhoz lépek inkább, vizet iszom, a bidébe vizelek, az éjjeliszekrényről elveszem, és az ablaknál fellapozom útlevelemet, B.-ben még disszidálni akartam miattad, M.-ben el akartalak felejteni, de itt már semmit se akarok, nem tudom, miért jöttem ide, miért vagyok itt és meddig maradok, visszafekszem az ágyra, kinyitom a sliccemet, magam mellé képzellek, onanizálni kezdek, és megpróbálok életben maradni.

.........................................*

24
Arra ébredt, hogy az asszony ajka érintésére forrón lüktet a teste. Különös ébresztő, gondolta. Fel akart ülni, de az asszony visszanyomta az ágyba. A szobába besütött a reggeli nap. A nyitott ajtón behallatszott a vízimadarak rikácsolása és a hullámok szelíd csobbanása. Alig észlelte, hol vannak, s máris visszazuhant a fehér semmibe.

23
Így kezdődik egy tökéletes nap, mondta aztán a felesége. Ujjaival végigsimította a férfi hímtagját, és közben megszűnt a merevedés. A férfi a bőrén érezte a szívverését. Szívdobogása lassan csendesedett, akár egy sportteljesítmény után.
Mindig olyan komoly, mondta az asszony.
Igazán?, mondta a férfi.
Igen, de sikerült mosolyra bírnom.
Az asszony a férfi hasára ült, fényképezni akarta. A férfi tiltakozott, egyik tenyerét a lencse elé emelte. Az asszony visszatette a fényképezőgépet az éjjeliszekrényre és a férfi mellére hajtotta a fejét.
Mit szeretnél ma csinálni?, kérdezte az asszony.
Olyan pillantást vetett rá, amilyet a férfi rég nem látott.
Ezt neked kell tudnod, mondta a férfi.
Nekem?, kérdezte az asszony.
Igen, a te ötleted volt, vagy nem?
A férfi végigsimította az asszony csípőjét. Nem akart ingerültnek látszani. Meghatotta, mikor az asszony felhívta a munkahelyén. A tengerparton foglalt szobát. Elintézte, hogy mindketten szabadnapot vehessenek ki. A gyerekeket elvitte a szüleihez.
Álmodtál valamit?, kérdezte az asszony.
Nem emlékszem, hogy álmodtam volna valamit. Te igen?
Igen, azt álmodtam, hogy egy forgatáson vagyok. Nem tudom pontosan, milyen film volt, de arra emlékszem, hogy mindössze ennyi volt a szövegem: „Ó, de gyönyörű!"
Sikerült?
Nem, minden felvétel pocsék lett. Végül félrehúzott a rendező és azt mondta, hogy lenne a számomra egy másik szerep. Azt mondta, sokkal nagyobb szerep, de tudtam, hogy nem igaz.

22
Hajnalban indultak otthonról. A komp fedélzetén egymás mellett álltak és a világítótorony fényét nézték a szigeten. Négy rövid és egy hosszú fénycsóva villant feléjük. Lefekvés előtt kiültek a teraszra borozni. Meleg és különlegesen sötét éjszaka volt, amilyen csak augusztus utolsó napjain szokott lenni. A felesége még maradt volna, de a férfi fáradt volt. Elalvás előtt még hallotta a halászhajók motorberregését, amint azok indultak a nyílt tengerre lámpásaikkal heringet halászni.

21
Én menjek először zuhanyozni?, kérdezte az asszony és választ nem várva leszállt az ágyról. A férfi fekve maradt és egy legyet figyelt, amely a hátára fordulva zizegett az éjjeliszekrényen. A vizespohár peremén apró buborékok keletkeztek. Felemelte a fényképezőgépet és bevette a keresőbe a szobát. A napfény apró foltokat szórt a falakra és a padlóra. Amint a keskeny csíkok elérték a padlót, megvastagodtak és felkúsztak az ágyra, ahol a férfi feküdt. A férfi cigarettázott és belátta, hogy óhatatlanul utoléri a napfény.

20
Reggeli után az asszony azt mondta, menjenek el kocsikázni. Nappali fényben akarta megnézni az egész szigetet. Ezenkívül a kocsikázás mindig része volt a tökéletes napoknak. A férfi azt mondta, nem bánja.
Nem láttad a mobilomat?, kiáltott ki fogmosás után.
A feleség már a kocsiban ült, leengedte az ablakot. Fejét sállal kötötte be és napszemüveget viselt. Kinézett a szemüveg kerete fölött és megrázta a fejét.
A férfi végigment az ösvényen és beült a kocsiba.
Biztos, hogy nem láttad a mobilomat?
Elkoboztam, mondta az asszony és beindította a kocsit. Tökéletes nap lesz. Mobiltelefonok nélkül. Internet nélkül. Munkaduma nélkül. Csak te és én.
Ügy látom, alaposan kitervelted az egészet.
Az asszony nem felelt, hajtott tovább az üres országúton. Más volt a sziget nappali fényben, de a táj most is nyugalmas volt. Olyanok a színek, mintha vászonra lennének festve, gondolta.
El tudnád itt képzelni az életed?, kérdezte vezetés közben a felesége.
Azt hiszem, igen, felelte a férfi.
Te bárhol el tudnád képzelni az életed, igaz?
Ezt hogy érted?
Úgy rémlik, mintha egyszer említetted volna.
Az asszony hallgatott. A férfi a világítótoronynál cigarettára gyújtott és igyekezett örülni az előre eltervezett napnak. Kikapcsolta a világot, csak hagyta, hogy vigyék, akár egy utast, akit végigkalauzolnak egy tökéletesen szervezett napon.

19
Tegnap este is az asszony vezetett. Jobban szeretett kocsit vezetni, mint a férje. Miközben a délutáni dugóban araszoltak előre, a férfi azon töprengett, mi lehet a kirándulás valódi célja. Mikor jön a hidegzuhany? Logikus magyarázatot nem talált, és úgy döntött, nem firtatja. A felesége szinte égett az izgalomtól, mikor előadta a tervét.
Mire gondolsz, kedvesem?, kérdezte az asszony, mikor kiértek a városi csúcsforgalomból.
Semmire, felelte a férfi. És te?
Mindenre.

18
A világítótoronynál jutott eszébe, hogy a fénynek a sötétben van értelme. Nappali fényben a torony halott ügy A tengerparton sétáltak. A tenger tompa felszínén visszaverődött az ég színe. Két teherhajó haladt dél felé. Távolból úgy tűnt, mintha egy helyben állnának.
Itt van a fényképezőgép?, kérdezte a férfi.
Az asszony a férfinak adta a gépet.
24 képes filmet vettél?
Igen, csak ezt kaptam.
A sétányon feltűnt egy kutya és egy férfi. A férfi bedobott egy ócska cipőt a vízbe, a kutya utána vetette magát és kétségbeesetten igyekezett elkapni.
Emlékszel, mikor nagyapával szivaroztatok? Kérdezte, az asszony.
Igen, felelte a férfi.
Akkor jártak itt először, mikor bemutatta a fiút a családjának. A tengerparton a fiú elszívott egy szivart a nagyapával, ez a beavatás jelezte, hogy befogadták a családba. Éjszaka a falnál táncolt neki a lány a kocsi reflektorfényében.

17
Az asszony kivette a kocsi csomagtartójából az étellel teli kosarat és megterített a homokdűnére terített takarón. Heringet ettek kenyérrel, gyümölcslevet és sört ittak hozzá. Azután lefeküdtek a takaróra és rágyújtottak. A férfi a felhőtlen eget nézte. Becsukta a szemét és érezte, ahogy testét átjárja a napmeleg.
Mitől lesz egy nap tökéletes?, kérdezte az asszony.
Nem tudom, felelte a férfi.
De mégis, mondta az asszony.
Mindenesetre aludni és szeretkezni kell, mondta a férfi.
Ez igaz, mondta az asszony.
Kocsikázni.
Kocsikázni?
Te magad mondtad. A kocsikázás hozzá tartozik.
Az asszony nevetett. A férfi várt.
Úszni, mondta a férfi.
Úszni?, kérdezte az asszony. Ez igazán érdekes. És még mit?
A férfi mosolyogva az asszonyra nézett.
Hát akkor meg is van. A tökéletes nap.

16
Hazafelé menet profilból fényképezte. Az asszony gyorsan hajtott a keskeny, kanyargós utakon. A szél az arcába fújta a sálat és felborzolta a haját. A férfit boldogság töltötte el. A reggeli nyugtalanságot lassan nyugalom váltotta fel. Kirekesztették a világot, nem volt sürgős dolguk. A férfi élvezte a monoton hullámverés nyugalmas hangját és ritmusát. Az asszonyra nézett és azt gondolta: Miért nincs ez mindig így?

15
Az asszony a tavalyi újságot vitte neki l az ágyba. Tíz percbe is beletelt míg megértette a viccet. Az asszony nevetett. Az újságon a tavalyi dátum volt, augusztus 27-e.

14
Egy dolgot nem mondtál, mondta az asszony délután az ágyban, a világos, tiszta fény ártatlanul kúszott felfelé és összeért a függönnyel.
Micsodát?, kérdezte a férfi.
Álmodni, mondta az asszony. A tökéletes napon álmodnod is kell.
Nem, azt nem lehet. Mit álmodjak egy tökéletes napon?
Almok nélkül összeroppansz, mondta az asszony.
Egy ideig hallgattak.
Ha lehet, kerüld a paradicsomot, mondta a férfi.
Miért?
Álmodni lehet róla, de jobb elkerülni.
Ezt hogy érted?
Mert rájössz, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Az asszony várt.
Nem értelek, mondta végül.
Én sem, mondta a férfi.
Nevettek.
Az asszony a férfira hemperedett és megsimogatta a haját.
Miért csinálod ezt?, kérdezte a férfi.
Ne csináljam?
Nem, de miért?
Mert megérdemelsz egy ilyen napot.
Igazán?
Igen, megérdemelsz egy tökéletes napot. Időnként mindenki megérdemel egy tökéletes napot. A többiből van elég, igaz?

13
Az asszony kicsípte magát és kiszólt a fürdőszobából: Szép vagyok? A férfi azt felelte, hogy nagyon szép. Készen vagy a tökéletes vacsorára?, kérdezte az asszony A férfi azt felelte, hogy teljesen kész. Kocsival mentek a szállodába, amely a kikötő fölötti sziklára épült. Kiszálltak a kocsiból és kézen fogták egymást. A férfi megkérdezte, nem zárja-e be a kocsit. Az asszony megrázta a fejét és azt mondta, a világ végén vannak. Nincs kocsitolvaj a széles környéken. A portán az asszony köszönt az alkalmazottaknak. A férfi megkérdezte, járt-e már itt asztalt rendelni. A vendéglőben taps és üdvrivalgás fogadta őket. A férfi körülnézett, csupa ismerős arcot látott. A vendéglő a barátiakkal volt teli. A férfi szinte mindenkit üdvözölt, de az arcok összefolytak előtte. Lép re csalták. Mindenki nevetett és jól érezte magát. Fényképezgettek és arról meséltek, hogy majdnem felfedték előtte a titkot. A férfi az asszonyra bámult. Ő is nevetett.

12
Veráról csak egy kép volt a filmen. Hátul ült, az ablaknál. Fekete ruha és fehér kabát volt rajta. Poharát a fényképész felé emeli és mosolyog.

11
A férfi a vacsora alatt azt érezte, minden részlet elárulja. Ahogy ült, ahogy nevetett, ahogy a szájához emelte az ételt. Minden leleplezte. Ahogy Verát üdvözölte, ahogy a többieket arcon csókolta és megölelte, vele pedig csak kezet fogott és röviden köszönt neki. A hétköznapok kialakultak, képes volt fesztelenül járni, beszélni, megtanult ezzel élni. Most Verával egy helyiségben voltak, és ráeszmélt, hogy egész este egy helyiségben lesznek. Egyébként mindennap a közelségére vágyott. De ezen a napon mintha Vera belépett volna egy szobába, ahol nincs számára hely. Először érzett ingerültséget azért, mert ott volt Vera, ahol ő. Nem értette, miért fogadta el a meghívást.

10
Az alkoholtól kissé ellazult. Fekete-fehér ruhás pincérek hordták az ételt és az italt. A vendégek koccintgattak és vicceket meséltek. A feleség rövid beszédet mondott, felolvasott egy tökéletes napról szóló dalszöveget.
A férfi végig pontosan tudta, hol van Vera. Követte a mozgását, pedig nem nézett rá. A vacsora alatt észrevette, hogy kimegy az udvarra friss levegőt szívni. A férfi belátta, hogy Vera határozta meg élete irányát, sebességét és célját. Mindent felforgatott.
A helyiségben nőtt a hangzavar. A férfi elkapott egy-egy mondatfoszlányt, néhány értelmetlen részletet, mert csak összefüggéstelen szavakat hallott. Körülnézett és megértette, hogy ezek az arcok tükrözik az egész életét.
Régen láttalak ilyen vidámnak, mondta a felesége. Jól érzed magad? Tökéletesen, felelte a férfi.

9
Legelőször Vera csak felhívta és megkérdezte, van-e kedve autózni. Egyiküknek sem kell magyarázkodni. Fél órával később megállt érte. Egy kempingbe hajtottak, nem messze a várostól. Akkor kezdett szállingózni az első hó, a tengerparton elsétáltak az ugrótoronyig. Mire visszaértek az autóhoz, túl voltak a beszélgetésen, közben az autót belepte a hó.
Megkérhetlek egy szívességre?, kérdezte Vera, mikor már nem látszott a tenger.
Igen.
Megcsókolnál?

8
Vacsora után a teraszon szivaroztak. A balkonajtók nyitva álltak, hogy szellőzzön a helyiség. Kellemes, nyugodt este volt. A világítótorony fénycsóvái a csillogó vízfelületet súrolták. Egy óceánjáró fényei látszottak a tenger felől. A férfin új, lüktető nyugtalanság lett úrrá.

7
Éjfél után meglátta Verát egyedül ülni a teraszon. Kiment és leült mellé. Elővett egy cigarettát és rágyújtott. Látta Vera arcán, hogy józanabb, mint a többiek. Vera nem ihatott. Vigyáznia kellett.
Milyen volt a tökéletes a nap?, kérdezte Vera.
Még nincs vége, felelte a férfi.
Nem érhetett hozzá. Ez volt minden vágya, de még ránézni sem volt szabad. Egy pillantás leleplezte volna. Arra gondolt, hogy nem szabad megérintenie és ránéznie. Erezte, hogy Vera ott ül, tudta, milyen a bőre érintése, és azt is tudta, milyen, ha alszik.

6
A vendéglő félkör alakú ablakai a kertre néztek. Bent világos volt, néhányan táncoltak, néhányan pohárral a kezükben járkáltak. A vendégek most másképp mozogtak, az alkohol lelassította őket. A férfi meglátta a feleségét, négy férfi vette körül.
Megértelek, mondta Vera és a felesége felé intett.
Mit értesz meg?, kérdezte.
Értem a logikádat. Neked minden kell, igaz?
Nem érted, mondta a férfi. Ha téged ismerlek meg hamarabb, téged veszlek el.
De őt ismerted meg hamarabb, mondta Vera és felállt. Nem így van?

5
Eszébe jutott, mikor egyszer több napot töltöttek együtt. Egy New York-i szálloda ablaka előtt ültek, a szoba egy volt azon szobák közül, amelyben együtt voltak, azután becsukták és maguk mögött hagyták. A férfi még mindig emlékezett a számokra: 409-es szoba, 55-ös szoba, 1521-és szoba, 209-es szoba, 704-es szoba. New Yorkban a 2126-os szoba volt. Vera maga alá húzott lábbal ült az ablakpárkányon, alatta villogott és zúgott a város, New York csillogó fényei sakkban tartották az éjszakát. A férfi Verához lépett, leült hozzá az ablakra és azt gondolta: Ebben a percben mindenem megvan, amit az élet adhat.

4
A férfi aggodalmait félretéve az utolsó táncra felkérte Verát. Vera a fülébe suttogott. Legjobban a hétköznapi dolgokat hiányolta. Nézni, ahogy a férfi megmossa a fogát. Megfőzni neki a kávét. Levetkőzni előtte anélkül, hogy szeretkezniük kellene.
Veled akarok élni, suttogta a férfi.
Nem tudta, miért mondja. Azt sem tudta, valóban szeretné-e.
Én pedig veled szeretnék élni, mondta Vera. De mikor? Két hét múlva? Egy év múlva? Tíz év múlva?
Nem tudom.
Dehogynem, tudod te azt jól.
Nem tudom.
Elmondtad neki?
A férfi megrázta a fejét. Elmondta magában a mondatokat, újra és újra. Csűrte csavarta a szavakat, de nem szólt. Erre nem volt magyarázat. Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. Vannak mondatok, amelyeket nem lehet befejezni.
És nem is fogod neki elmondani?
Nem tudom.
De én tudom. Nem fogod megtenni. Túl gyáva vagy.
Vera elengedte a férfit és megállt a táncparkett közepén. A férfi Vera után nyúlt.
Ne csináld a melodrámát, mondta a férfi. Nem áll jól neked.
Mit tudsz te arról, mi áll jól nekem?
Megbeszéljük, ha mindketten megnyugodtunk.
Én sose voltam nyugodtabb. Annyi eszem van, hogy nem teszek tönkre egy házasságot.
A férfi nem válaszolt. Érezte, újra elhatalmasodik rajta a rosszkedv.
Akkor szórakozz jól a feleségeddel az este, mondta Vera és elment.

3
Beültek a taxiba, valaki utánuk szaladt a fényképezőgéppel. A vendéglőben felejtették. Valaki lefényképezte őket a taxi nyitott ablakán át. A nyaraló felé menet a felesége a mellére dőlt és elaludt. A taxiban szólt a rádió. Üzenetkosár volt műsoron, a hallgatók betelefonálhattak és üzenhettek kedveseiknek. Egy férfi elmondta, hogy negyvenkilenc éves és elvált. Az összeomlás határán vagyok, mondta a férfi.

2
Az asszony nem volt józan, de ragaszkodott a szeretkezéshez. Magához húzta a férfit, vihogott és az ágyra hemperedett. Elveszítem őt, elveszítem őt, gondolta a férfi és soha nem szerette ennyire a feleségét.
Testük ösztönösen ráállt a megszokott pozícióra, de most nyugtalansággal és vággyal voltak teli, ez hiányzott az utóbbi években. A férfi csókolta a testét, a vállát, a csuklóját, a lábujját, a nyakát, amit eddig soha nem gondolt fontosnak. Vissza akarta nyerni minden porcikáját. Habzsolta az asszony testét, visszavett minden elveszített testrészt.
Milyen volt a tökéletes nap?, suttogta az asszony.
Most már szakíthat velem, gondolta a férfi.

1
A férfi halvány fényre ébredt, mintha ezt a napot még nem hívták volna elő a filmről. Érezte, hogy fázik. A takarót a padlóra rúgták. A szobában tenger és szex szaga keveredett. A felesége mellette lélegzett, egyenletesen és nyugodtan, mint kint a tenger hullámai. A férfi ébren feküdt az ágyban. Az éjjeliszekrényhez nyúlt a cigarettásdobozért, szájába vett egy cigarettát, nem gyújtotta meg. Feküdt és az árnyékot bámulta, amely az új nap beköszöntével lassan alakot változtatott.

Frode Grytten (1960): ahhoz a fiatalabb írónemzedékhez tartozik, amely a norvég nyelvjárásokból alkotott„nynorsk"(új norvég) nyelven ír. 1983-ban verseskötettel debütált, az áttörő sikert 1999-ben megjelent, Brage-díjjal jutalmazott Bikubesongen (Ének a méhkaptárban) című kötet hozta. Frode Grytten novelláira a realista történetmesélés, a fanyar humor és - a kortárs amerikai prózából ismert - nyers, szókimondó stílus jellemző. Eddig hét nőve l Iá s kötete és három regénye jelent meg.

A. Dobos Éva (Ágcsernő, 1955): a pozsonyi műszaki egyetemen vegyészetet majd az oslói egyetemen társadalomtudományt tanult. 1980 óta el Norvégiában, az oslói egyetemen társadalomkutatással foglalkozik. Az utóbbi években több norvég állami fordítói ösztöndíjat kapott.

Nem az a fontos, mit mondasz, hanem az, kedvesem, hogy ők mit hallanak meg. Különben pedig ne legyél sebesült. Ők, akik, nem hallanak meg semmit. Amit hallanak, más zenék, saját szívdobogás és a beleken végigfutó finom remegés, melyből csillogó jégcsepp lesz az utolsó csigolyacsonton. Mindig így volt ez, és így van ma is, amikor a Por és Hamu restaurant zöldes fényben derengett, mert ma, végre ma megtörtént itt egy olyan pillanat is, hogy a harminchárom vendég mindegyike abszintot ivott. Holott nem volt összebeszélés, nem az volt, hogy bezuhog az ajtón egy turistacsoport, csupa idős kisnyugdíjas, és mert néhány perce a buszuk meg tudott állni a szakadék szélén, az egyik kerék a mélység fölött pörgött, ssss, ssss, ahogy a vér surrog, és most boldogok, hogy élnek, és abszint, abszint, abszint.

Á, nem így történt.

Ezek a vendégek nem ismerték egymást, nem köszöntek volna a másiknak az utcán, ha találkoznak, éppen csak ugyanazt itták. Csupa idegen tag, északfok, abszint.

A halált ezentúl kisbetűvel kell írni, mondja valaki, és üresen koppan előtte a pohárka. Igyatok abszintot, tél. Igyatok abszintot, tavasz. Tavasszal többen halnak meg, mint bármikor, mert nem folytatni nehéz, hanem újrakezdeni. Belép a restaurantba egy férfi, az orrára falevél ragadt, mert sokat állt egy szomorú platán alatt, és várta legjobb barátját, a papot, aki nem jött, mert túl sokan gyóntak aznap. Beült a fülkébe, nem szólt. Hallgatott. Na, fiam, mondjad hát. Az meg hallgatott. Miért nem mondasz semmit, fiam, kérdi ingerülten a pap. Hallgatással nem lehet gyónni, atyám?!

Szerinte, az újonnan érkező férfi szerint, és míg beszél, remeg az orrán a levél, szerinte nincs megváltás, csak beletörődni lehet, hogy Isten olyan szenvedéseket mér ránk, melyekhez nincs közünk. Nincs közünk ahhoz, hogy annyira fáj. Nincs közünk ahhoz, hogy olyan borzasztóan elesettek vagyunk. Nincs közünk ahhoz, hogy bármi nyomorúság megtörténhet velünk. Nincs közünk a morfiumhoz, az injekcióhoz, a szétrobbanó vénákhoz, a szemtükör homályához, a remegéshez, a beszaráshoz, a test szörnyűséges teléhez.

Ez, ez nem a mi sorsunk.

Sors az, ami lehetett volna, he?

Vedd le az orrodról a levelet, és edd meg, bazd meg, ennyit megtehetsz, kicsi csillag.

A restaurant előtt leparkol egy limuzin, az ablak üvege lassan aláereszkedik, és egy bundás, parókás hölgy hajol ki az ablakon.

Doktor Feketefekete, kiáltja mély búgó hangon, és a restaurant tulajdonosa már ki is löki az ajtót, s mosolyogva hozza a rumot. Két deci rum Puerto Ricóból, a legszebb színű ital ilyen időkben, amikor tavasz lesz.

Isten azt mondja, uram, kezdi a hölgy, hogy az ember csak legyen nyugton, és fogja vissza magát. Mert Ő az egyszülött fiát hagyta a legnagyobb szenvedések vadállataira, Ő nemcsak a test iszonytató fájdalmával kínoztatta, de a valaha megélt, legnagyobb magánnyal is megajándékozta az utolsó pillanatában, megingatta a hitét, elárultatta, gyűlöltette, mi kell még.

Mi kell, kérdi a hölgy, és leveszi a parókát.

Nincs Isten, mert fél lenni, szól közbe zavartan Doktor Feketefekete.

Kérte valaki?

Nem kérték, megtették maguk, mondja fájdalmas mosollyal a bundás hölgy, maguk Istennel tették meg azt, amit most számon kérnek tőle. Jegyezze meg, minden, minden a fájdalomból következik, mondja még a hölgy, s az ablak lassan fölkúszik.

Nincs Isten, mondja a Doktor, és olyan az arca, mint a fekete márvány.

Már mellette áll a felesége, ne mondj ilyet, Doktor Feketefekete. Volt egy ismerősöm, plébános. Minden télen vágott disznót, megáldotta, levágta, aztán a kolbászokat a szószék mögötti feszületre aggatta, ott szárította ki őket.

A limuzinos hölgy elhajtott, és mire Doktor Feketefekete viszszatért a restaurantba, a kedves vendégek szóvivőt választottak.

Uram, annak a hölgynek a sarokban, ott, járna még egy pint sör. Barna sör. Tiltakozunk a bor vizezése ellen. Tiltakozunk, hogy bármi megtörténhet velünk. Tiltakozunk, hogy a legkisebb, legsatnyább angyal alatt is beszakadhat a szívünk parkettája.

Doktor Feketefekete áll a restaurant közepén, hunyorog.

Jól van, tiltakozzatok csak.

Aztán ravaszul megkérdezi, ki iszik még abszintot.

Én, mondta pontosan harminchárom hang.

Doktor Feketefeketét egyszer elhagyta a felesége, mert rosszul bánt vele. Persze az is igaz, nem lehetséges tökéletesen megtanulni, hogyan kell bánni a kis mellű és nagyon becsületes nőkkel, akinek a szája, hát igen, a szája ráadásul narancsgerezdekből van. Úgy szeretem, dünnyögi néha Doktor Feketefekete, hogy néha meg kell kínoznom. Ütöm a lelkét, de az nem üt vissza, nem csattog, nem menekül, hanem, akár egy gyermekcsengő, csak csilingel, csak zenél, pimaszkodik.

Az abszintot megkapták, és Doktor Feketefekete beszélni kezdett.

Van, mondjuk, egy rémesen rossz regény. Silány mondatok, közhelyek, slendriánság, felszínesség, de neked mégis el kell olvasni. A fenébe is, nagy kínszenvedések, dühösködések közepette megteszed, elolvasod, átnyálazod. És aztán úgy gondolod, miután túl vagy az egész szarhalmon, hogy, na, nem is olyan rossz ez. Hm. Egy regény. Hát, írtak már rosszabbat is. Aztán valamiért, csak úgy, éppenséggel, mindegy, elolvasod még egyszer, hm, hiszen ez a fejezet, ez itt, ez egészen tűrhető. Sőt! Nevetsz, sírsz, félsz, örülsz már olvasás közben, és egyszer váratlanul viszszalapozol. A csudába is, de rossz, hogy vége lett. Ilyen egy rossz regény, de különben nem is olyan rossz, hiszen ott vagyok én is benne, bírja az időmet, a kedvemet, benne van az a völgy, hegy, trágyadomb, amit az ablakomból látok, benne van Isten, vagy nincs benne.

És akkor rájöhettek, ilyen az élet is. Alapban van elrontva, de ahogy csinálod, mégis egyre jobbnak látod.

Csönd lett, mert a közhelyeknek is van súlyuk.

Ez is szép volt, tisztelt Doktor Feketefekete, szól a vendégek szóvivője, ám engedjen meg nekünk egy másik történetet, amely éppúgy az élet értelmével, életünk céljával, miértjével, satöbbi, foglalkozik.

Jó, legyen, bólint Doktor Feketefekete, és mert tudja, hogy überolni fogják, maga is megiszik egy abszintot.

Legyen meg a te akaratod.

Ámen.

Brrr, Brrr, rázkódik a doktor, és megfogja a felesége kezét.

Volt egyszer egy híres sportoló, kezdi a szóvivő, egy labdarúgó, hatalmas és erős fiatalember, egyébként göndör haja volt. Egy nap elkezdett fájni neki. Fájt mérkőzés alatt, fájt edzésen, fájt otthon, szerelmeskedés alatt, evés közben is fájt, elaludt, de nyomban felébredt, mert fájt. Orvos. Kórház. Befektették, vizsgálták alulról, fölülről, szétszedték, összerakták, baj van. Mi van. Ült a kórházi ágyánál a felesége, azt mondják, szólt halkan a labdarúgónak, miközben a homlokát simogatta, figyelj, azt mondják, hogy le is bénulhatsz. Műteni kell. Megműtenek, és talán úgy ébredsz fel, hogy csak a szád fog mozogni, csak a szád, nyaktól lefelé semmi. Azt mondták, kilencven százalék esély van arra, hogy soha többé. Hogy tolószék, ágytál, pelenka, satöbbi. A férfi nem szólt. Elfordult, nem szólt. A műtétig nem szólt.

Nincs beszéd, nincsenek szavak, nem.

És megműtötték, hogy Moszkvában se tudták volna jobban...

És aztán várták, hogy felébredjen.

A labdarúgó végre kinyitotta a szemét, pislogott néhányat, majd felült.

És aztán elkezdte mondani.

(Orvosa innen már tudta, hogy sikerült, satöbbi.)

Idézhetem, mit mondott, kérdezte a vendégek szóvivője, és közben elpirult. De Doktor Feketefekete ingatta a fejét, nem kell uram, szó szerint tudom. Megtanultam már én is. Híres monológ, tíz percig kell mondani, teli torokból, és már jobb fajta, igényesebb iskolákban is tanítják. Az a címe, az a monológ címe, hogy "Ne legyél sebesült!" És így kezdődik: Hogy baszná szájba az egész kurva..., így kezdődik, és aztán a többi fontos szó tíz percen át satöbbi. Kér valaki még abszintot, hm?